A szüleink úgy neveltek minket, úgy vezettek rá arra, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy a jó cselekedeteket jutalmazták, a rosszat büntették. Ez csupán rövid távon működik, hosszú távon nem, mert csak a tünetet kezeli.
A kapcsolaton alapuló nevelésben mindenki jónak születik. Amikor úgy látjuk, hogy a gyermek nem ilyen, akkor az azért van, mert valaminek a hiányától szenved. Mindannyian a kapcsolódástól tudunk jól lenni, akkor érezzük magunkat biztonságban.
A limbikus rendszerünk a felelős a túlélésért, hogy biztonságban vagyok vagy sem. Azok a napok könnyebbek a gyerekekkel is, amikor nem vagyok egyedül. Amikor egyedül vagyok, az veszélyérzet. Az érzelemért is ez az agyi terület a felelős. A homloklebeny a racionális agyunk. Ez a funkció 20 éve korunkra érik be. Ha veszélyt érzünk, akkor a homloklebenyünk, a racionális agyunk kikapcsol. Ez szolgálja a túlélést.
Ha a jó anyák vagyunk, akkor oda tudunk figyelni mindenre, türelmesek vagyunk, de ha két percünk van elindulni a lakásból, akkor gyakran olyat teszünk amit megbánunk.
Nekünk felnőtteknek is kikapcsolódásra van szükségünk (mint a négy éves gyereknek, aki a mosógépet tekergeti, anya figyelj rám, nem vagyok jól.)
Régen a generációk együtt éltek, tehát az anya sosem volt egyedül.
Mit kezdjünk a frusztrációnkkal, dühünkkel?
Mindennek az az alapja, hogy legyünk meghallgatva. A gyermek sír, hisztizik, izzad, remeg, nevet - ettől a limbikus agy újra egyensúlyba kerül, újra a jó önmaga tud lenni. Ez a felnőttekre is igaz!
- Legyen egy hallgatói párunk! Legyen valaki, akit felhívhatok, ha már látszik, hogy szakadni fog a cérna. Ez egy egyesség én és a hallgató párom között. Ő tudja, hogy jó anya vagyok, nem ítélkezik, nem ad tanácsot, csak segít a meghallgatásával, hogy a limbikus rendszerem egyensúlyba kerüljön. Ha valakivel beszélgetek és az jut eszembe, hogy igen, de..., akkor nagy szükségem van egy hallgató párra. Az apáknak is szüksége van arra, hogy meghallgassák őket, na persze nem biztos, hogy ők 10000 szóban fogják elmondani... A hallgatói pár kérdésekkel, együttérző szavakkal segít abban, hogy elmondhassam, ami nyomja a szívem.
- Erősítsük meg a gyermekünket. Ha a szülő dühös, az nagyon ijesztő a gyermeknek, bizonytalanságot, félelmet kelt benne:
- Amikor mindketten jól vagyunk, akkor osszuk meg a gyermekkel, hogy van valaki, akit olyankor felhívhatok, aki segít nekem. "Nagyon nem szeretem, hogy dühösen kiabálok veled, ilyenkor szükségem van X Y-ra, hogy felhívjam, hogy elmondjam, milyen dühös vagyok. Ő nem ijed meg ettől. Segítesz nekem ebben. Itt a telefonszáma, ha dühös vagyok, csak add ide a telefont." Ezt gyakorolhatjuk pl. hagymapucolás közben: "Te hagyma, ne csípd úgy a szemem, nagyon dühös vagyok..."
- Amikor mindketten jól vagyunk megbeszélhetjük azt is, hogy amikor dühös vagyok, egy éneklés segít nekem. "Segíts olyankor, kezdj el énekelni".
- Kijelölhetünk egy felnőtt dühöngőt. Legyen ott egy párna, ami segít a düh levezetésében. Ezt is gyakorolhatjuk. Az áldühösségen sokat lehet nevetni. A nevetés pedig gyógyít. Gyógyítja azt a sebet, amit akkor ejtünk, amikor tényleg dühösek vagyunk
- Segít, ha a gyermek rajzol egy nagy posztert, amin akár az állhat, hogy ANYA SZERETLEK. Ha látja, hogy kezdünk dühösek lenni, akkor ezt a posztert elő lehet venni.
- Segít, ha lefekszünk a földre, ha dühösek vagyunk, úgysem vagyunk abban az állapotban, hogy konstruktívak legyünk. Feküdjünk le, ez segít rátalálni az útra, hogy miért kellene ezt nekem egyedül csinálni..stb. Elkezdhetünk sírni vagy nevetni, ezzel már megtörjük az előző feszültséget. Egyébként is, ha tornyosulunk felettük, akkor nekik nagyon nehéz oda jönni, ha fekszünk, akkor könnyebb.
Az általa képviselt alapítvány programjairól az alábbi linken olvashattok:
https://sites.google.com/site/szelidszavakkalalapitvany/programok-es-szolgaltatasok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése