Elég jó anya vagyok?

Földes Petra mentálhigiénikus szakember, a kölöknet internetes portál főszerkesztője volt a vendégünk. Petra az elég jó anya értelmezésével indította a beszélgetést. Felhívta a figyelmet arra, ha valaki jól akarja felnevelni a gyermekét, nem kell tökéletes szülőnek lennie, mint ahogy a gyermektől sem kell elvárni, hogy tökéletes ember váljék belőle. A tökéletességre való törekvés rendszerint megakadályozza, hogy elnézőek tudjunk lenni mások fogyatékosságai iránt, beleértve saját gyermekeink fogyatékosságait is, márpedig jó emberi kapcsolatokat nem lehet e nélkül a megértés nélkül kialakítani. Az viszont igenis lehetséges, hogy elég jó szülők legyünk. Ha erre törekszünk, nevelési hibáinkat – melyeket legtöbbször épp azért követünk el, mert gyermekeinkkel kapcsolatos érzelmeink túlságosan erősek – bőségesen ellensúlyozni fogják azok a helyzetek, melyekben helyesen cselekszünk.

A baba és a mama szükségleteinek kielégülése is nagy hangsúlyt kapott a beszélgetésben. A baba akkor van jól, ha a mama is jól érzi magát a bőrében, sőt az apáról se feledkezzünk meg. Több kérdés elhangzott azzal kapcsolatban, hogy mit csináljak, ha a gyermek igényli a jelenlétemet, figyelmemet, miközben nekem más dolgom van. Természetesen életkortól is függ a megfelelő válaszreakció, de hosszútávon jobban megéri a „mindjárt megnézem, milyen tornyot építettél, de előbb kiteregetek” válasz, mint a feszülten odapillantok, de igazából a teregetésre gondolva valódi időt nem szentelek a gyermeknek, amit ő természetesen nagyon jól érzékel. Ha viszont saját szükségletemet kielégítem, teljes figyelemmel, valódi érdeklődéssel tudok a gyermek felé fordulni, aki ezt nagyra értékeli, és az áldozat, hogy várnia kellett, elhomályosul.

Teljesen természetes, hogy minden anya saját gyermekére a legbüszkébb, ő a legaranyosabb, a legokosabb, a legügyesebb, és persze a legeslegszebb az egész világon. Persze, ha képesek vagyunk józanok maradni a gyerek iránt érzett hatalmas szerelmünkben, akkor tisztában vagyunk azzal is, hogy gyermekünk hibáktól, gyengeségektől sem mentes. Ahogy bizonyos képességei valóban kiemelik az átlagból. Az anyák sajátossága általában, hogy erősségeikkel-gyengeségeikkel együtt mégis feltétel nélkül szeretik és elfogadják csemetéiket.

Sokan viszont nem képesek megbarátkozni azzal, hogy a gyerek bizonyos dolgokban lemarad kortársaitól, saját kudarcukként élik meg, hogy a gyerek nem úgy működik, ahogy kellene.

Figyelmen kívül hagyják, hogy mindannyian valamilyen habitussal születünk. Egy magába zárkózó, introvertált kisgyerek sosem lesz olyan vagány és vezéregyéniség, mint egy nyitott személyiségű társa. Egy nagy súlyú kisbaba biztos, hogy később fog forgolódni, felállni, elindulni, mint filigránabb kortársai. Az idegrendszer érése is mindenkinél egyéni ütemű, így lehet, hogy egy gyerek kétévesen teljesen szobatisztává válik, míg egy másik csak négyéves korában lesz megbízható e téren. Utóbbi kettő esetén azonban a végeredmény ugyanaz, húsz év múlva pedig már kit fog érdekelni, hogy a két egykori gyerek közül melyik járt előbb vagy melyik pisilt előbb bilibe?

Legyünk biztosak magunkban és abban, hogy jó anyja vagyunk gyermekünknek. Ha az énképünk rendben van, abban nem ingathat meg senki sem.

Fogadjuk el gyermekünket olyannak, amilyen. Erőszakkal, trenírozással úgysem tudjuk megváltoztatni. A kimondatlan elvárásaink viszont szorongást kelthetnek a kicsiben, anélkül, hogy tudná, mi ennek az oka.